Tagjaink túrabeszámolói:
Somi -túra (2025.10.19.)
Tatai László: Erdély 2015. március
A Gyöngyvirágosok kalandozásai Erdélyben
2015. március 22-én egy vasárnapi nap kora reggelén, sok-sok csomaggal körbebástyázva, toporogva vártuk a parkolóban, hogy Tibi sofőrünk busza végre feltűnjön. Mindeközben a felkészültebbek már időjárás jelentést is kiadtak az elkövetkező hétre, amit tamáskodva ugyan, de mégis bizakodva hallgattunk. A bepakolás profik révén, no meg sofőrjeink hathatós segítségének köszönhetően ripsz-ropsz megtörtént, úgyhogy a kitűzött 6 órás időpontban sikerült elindulnunk a nagy útra. Gyorsan haladtunk itt-ott belefeledkezve az elsuhanó hazai tájakba, miközben kedves túravezetőnk Sajtos Klárika érdekesebbnél érdekesebb történelmi, földrajzi ismeretekkel gazdagított bennünket, az egykoron a magyar honhoz tartozó falvakról, városokról, csodás vidékekről egyaránt. Ismerve lassan gyengülő memóriánkat még egy összefoglaló füzetecskét is kaptunk, Klári és Lőrentei Margit szerkesztésében. Természetesen nem túl nagy számú férfi tagjaink is kivették részüket a hagyományőrzés szép feladatából, amint kézről-kézre adták a nemes „cujka” ( szilva ) pálinkát rejtő kis butykosokat meg-meghúzva azt. Egy kis nevetgélést követően amit az „átkosban” elkövetett apró vám bűntetteink felemlegetése okozott a határon, haladtunk tovább immár nem otthoni, de mégis hazai földön az első állomásunkra Nagykárolyra. Itt csatlakozott hozzánk a Szolnokról elszármazott ma már Csíkszeredán élő csendes szavú idegenvezetőnk Farkas Endre. A mintegy tíz éve itt élő Csángóföldön oktató, fiatal tanárember nagy örömünkre nem csak a helyi történelmi, építészeti ismeretekből, de a legendákból és helyi anekdotákból is gyakran ízelítőt nyújtott. A városka szépsége megragadó volt, de igaz csodálatot azért a szépen karbantartott, tekintélyt parancsoló Károlyi kastély váltott ki belőlünk. Nem kis meglepetésünkre a múzeum idegenvezetője, románsága ellenére nagyon kedvesen fogadott bennünket, és tökéletes magyarsággal, nagy lelkesedéssel kalauzolt el bennünket a hihetetlenül gazdag, ma múzeumként látogatható kastélyban. A verőfényes időben még egy kis sétát is tettünk a nagy múltú 800 éves városban. Buszunk csendes zúgása néha elszenderített bennünket, de Endre vagy Klárika hangja újra visszazökkentett bennünket a valóságba. Egy rövidke pihenő még lehetővé tette azért a Kölcsey városaként is emlegetett Szatmárnémetiben,, hogy megcsodáljuk a püspöki székesegyházat és a helyiek által találkahelyként kedvelt Láncos templomot. Majd egy kis ismertetőt hallhattunk Nagybányáról, aztán sötétedésre meg is érkeztünk aznapi szálláshelyünkre Koltóra. A helyi magyarság képviselői szeretettel fogadtak bennünket, és a késői érkezésünk ellenére kedvesen kalauzoltak el bennünket, a már esti árnyakba burkolózó Petőfit és Szendrey Júliát meghatóan ábrázoló szoborhoz, az egykori somfa és a mai is látható kőasztalhoz, ahol egykoron a költő is írta szebbnél-szebb verseit. A jobb sorsra érdemes Teleki kastélyban még megtekinthettük a Petőfi múzeumot, aztán ki-ki ( némi izgalmak között ) megismerhette szállásadóját, majd a finom és kiadós vacsora és egy meghitt beszélgetés után hajtottuk álomra fejünket a hosszú nap után. Másnap kipihenten vidám csevegéssel ( felemlegetve a bőséges reggelinket ) indultunk útnak a Máramarosi havasok felé. Elsőként a megkapó szépségű Máramarossziget belvárosában tettünk egy kora reggeli sétát, ahol nem csak a szebbnél szebb műemléki, hanem néhány utcával arrébb a szocializmus megalomán épületeire is rácsodálkozhattunk. Az erős városi kontraszt után igazán üdítőleg hatott a vidék hagyományos építészetét bemutató, szépen karbantartott skanzen, ahol testközelből is láthattuk a csöppnyi fagerendás, fa zsindelyes házacskákat, fatornyos templomot, az emberi kéz által vesszőből font, egyszerűségében is gyönyörű kerítéseket. Egy kis madárlátta ebéd elköltését követően folytattuk utunkat a kis fatornyos falucskákon át, gyakran megrökönyödve nézve a buta hatalom szülte, erőszakos románosítás jelképeit, a csöppnyi falvakra szinte rátelepedő, tömegében is visszataszító, gomba mód szaporodó ortodox templomok hadát. Szinte észre sem vettük és már Szaploncán a méltán világhíres vidám temető kapujánál találtuk magunkat, ahol a mogorva temetőőrt magunk mögött tudva is készítettünk néhány fotót, a különleges, kékre festett, az elhunyt életének jellemző pillanatát megörökítő egyedi, vidám szövegekkel teleírt fejfákról. A felújítás alatt álló nagy templomra visszatekintve szálltunk újra buszra, ahol Tibi és Laci sofőrünk jó szokásukhoz híven ásványvízzel, kávéval, no és jó hideg söröcskével várt bennünket. A nap még tartogatott egy kis meglepetést, hiszen Hosszúmezőn a helyi református lelkész nem csak egy kis helyi ismereti előadással, de egy rögtönzött misével is kedveskedett nekünk. Máramarosi havasok aranysárga színben pompázó hólepellel bevont ormainak látványának élményével érkeztünk szálláshelyünkre, a hegyek közt lapuló kis gyöngyszemre Borsafüredre. Némi kaland után ( ami az itt-ott poros kavicsos. kivilágítatlan utat, és a sötétben portyázó kutya falkát jelentette ) azért mindenkinek jutott ( kinek hideg, kinek forróvizes ) szállás, és este már vidáman együtt nevetgélve kóstolgattuk a magyar gyomornak is tetsző helyi specialitásokat, a káposzta levélbe burkolt „tőtikét” és az ízes juhtúróval töltött fánkot. Másnap szikrázó napsütésben indultunk a hét leghosszabb útjára Moldvába. Félelmünket feledve, a csodás látványtól szinte megkövülten ültünk, ahogy a Máramarosi havasokat a Radnai havasokat elválasztó hágó szerpentines útjain haladtunk át. Még Volonetbe érve is rosszcsont gyermekek módjára egymást dobáltuk hógolyóval, mígnem a kolostor tekintélyt parancsoló falai és egy-két feddő tekintet álljt nem parancsolt nekünk. Az ortodox kolostor egyedülálló építészeti kialakításával, hihetetlenül gazdagon, freskókkal díszített falaival méltán vált az Unesco Világörökség részévé. Szerencsénkre még egy beszédes és angolul is beszélő a kolostorban élő nővértől rendkívül élmény dús beszámolót is hallhattunk az épület történetéről és az itt élők hétköznapjairól. Ahogy a buszunk andalító zúgással „falta” a kilométereket feltűntek a következő célunk a már sokak által ismert, és látogatott Békás szoros hegyvonulatai. Még éppen tartott Endre történelmi ismertetője, amikor megpillantottuk a szoros bejáratát, majd egyre beljebb haladva nyakunkat nyújtogatva próbáltuk szemünkkel követni a függőlegesen leszakadó sziklafalak napsütötte ormait. Önkéntelenül szakadt ki szánkból a szó: „Mily porszem is az ember…!” A szoroson áthaladva orgonasípként meredő óriás jégcsapok közt értünk a híres, hírhedt Gyilkos tóhoz, amely ezen a tavaszi napon még téli, fagyos arcát mutatta, elrejtve előlünk itt-ott zöldbe, szürkébe forduló mély kék színét. Bizony ismét estbe fordult a nap mire Moldvai magyar Csángóság központjának számító, magyar anyanyelvűek lakta településére Pusztinába érkeztünk. A kedves és őszinte szeretet amivel kis csoportunkat a Magyar házban fogadták, még a legfáradtabb arcokra is mosolyt csalt. A kis köszöntő és a jófajta áfonya pálinka elfogyasztása után már a nyelvek is megoldódtak, és mindenki farkas étvággyal látott neki a háziak által nevelt isteni sült csirkének. A vacsorát követően Nyisztor Ilona ( aki mondhatni a helyi kulturális élet motorja ) segített abban, hogy ki-ki meglelje a maga szállásadóját, hogy aztán kézi taligán, lovas kocsin, eljuttassuk cókmókunkat a takaros kis házakhoz.. Szívből jövő késő éjszakáig beszélgetés kerekedett a találkozóból, ahol néhány lányunkat-asszonyunkat az a hihetetlen bizalmat tükröző megtiszteltetés is ért, hogy a háziak nemzedékeken át féltve őrzött csodálatosan díszített népviseletét is magukra ölthették. Mintha mesevilágba csöppentünk volna, és visszafelé forogna az idő kereke, ahol lépten-nyomon a számunkra már letűnt, de itt élő, apró csodákra bukkanunk. Másnap a reggeli harangszó a falubeliekkel együtt minket is a Szent István templomba szólított. Az igazi meglepetés azonban a misét követően ért bennünket, amikor nem csak Nyisztor Ilona rögtönzött helytörténeti előadását, hanem vallási és népi elemekkel átszőtt énekeiben kristálytiszta hangját is megcsodálhattuk! Az öröm napja volt ez, hiszen még fel sem ocsúdhattunk és már újabb meglepetés várt a Magyar házban, ahol már izgatottan várt bennünket a szebbnél szebb népviseletbe öltözött lány, fiúcska és asszonynép a hol mesélős, hol tréfálkozós az ősi ízes nyelvezettel mondott énekelt igazán világszínvonalú műsorukkal. A siker persze frenetikus volt, és mit tagadjuk még a férfiak szemében is ott csillogtak bizony, a meghatottság könnyei…Szívbéli örömmel adtuk át szerény ajándékainkat a kis szereplőinknek, akik a boldogságtól kipirult arccal nem győzték azt megköszönni! Egy kedves közös fotózkodást követően fájó szívvel vettünk búcsút kedves vendéglátóinktól, akik hosszasan integetve követték a lassan az út porába burkolózó buszunkat. Még egy kedves kötelességünknek is eleget kellett tennünk a néhány kilométerre lévő Frumószán ahol ismét átadhattuk az egyesületünk és a határokon átívelő szeretet adományait a meghatottságtól szólni alig tudó és könnyeivel küzdő kedves tanár házaspárnak, akik saját erejükből próbálják bővítgetni a tantermüket, a faluból egyre népesebb számban magyar nyelvet tanulni szerető, kis gyermeki közösség részére. A kedves találkozót követően Gyimes felé vettük az irányt, hol utunkat megszakítva, egy rövid körsétát tettünk. Az ezer éves határ nyomait keresve elidőztünk a szépen felújított legkeletibb őrháznál, és a bátrabbak még a Rákóczi vár romjait is megmászhatták. Sötétedéskor érkeztünk meg a festői szépségű Hidegség patakára ahol a kedves családi vendéglátóink már vártak a mennyei házias vacsorával. Másnap aztán folytatódott a kalandok sora, hiszen reggel a busznyi ember ( ki előröl, ki oldalról, ki hátulról ) lovas kocsira pattant, hogy vidáman nevetgélve, poroszkálva eljusson a Muhos pataki fürdőhöz, ahol harsány jókeddvel fogadott bennünket az ifjú házigazda. Nagy tetszést aratott a világ talán legrövidebb pohár köszöntője ( No…) hogy aztán mindenki kedve és igénye szerint sütkérezhessen, sétálgathasson a festői szépségű környéken, mindeközben az érdeklődőbbek az udvaron lévő kemencénél a házi kenyér sütésének fortélyait leshették el. A helyi finomságokkal megrakott hidegtál, a vidék kedvelt édessége a bálmos, és nem utolsó sorban az azon melegében tálalt pityókás kenyér bizony megtette hatását, így békés szunyókálással telt további utunk első szakasza. Egy kis buszos pihenő során még fejet hajtottunk Farkaslakán Tamási Áron sírjánál, hogy naplementekor elérkezzünk hosszú barangolásunk utolsó szálláshelyére Torockóra. Szerencsére még az utolsó napunk délelőttjén is jutott egy órácskánk arra, hogy sétát tegyünk az Europa Nostra díjas faluban, a szemet gyönyörködtető szépen karbantartott évszázados házak között, bekukkanthattunk a házak alatt lapuló, egykoron vasraktárként működő pincékbe, és pillantást vethettünk a település fölé magasodó, 1200 méter magas Székelykő tekintélyt parancsoló ormaira. A helyi kis néprajzi múzeumban tett látogatásunkat követően felkerekedtünk és utunkat a hazai tájak felé vettük, de azért sokunk örömére még egy kis túrát tehettünk a legenda szerint Szent László királyunk lába nyomán kettényílt Tordasi hasadékban, aztán menet közben még búcsút intve a Király hágó látképétől, kicsit csendesen, fáradtan, de megannyi élménnyel telve léptük át a történelmi határt…Irány Magyarország!
2015
Tatai László: Médi köszöntése
Südi Árpádné Médit szeptember 19-én Dobogókőn Örökös Tag elismerésben részesítette az MTSZ. Tatai László a Médi köszöntésére írta az alábbi sorokat:
Médi köszöntése
Kedves Médink, miért vagyunk itt?
Ez nyílt titok….
Fogadd hát szívedbe e szerető kis csapatot!
Jókedvű köszöntőt terveztünk,
most mégis könnyes a szemünk.
Hogy tudnánk mily tartalmas, szép életet ad
a természet majd nekünk?
Talán kiválasztott vagy, vagy szerencsés?
Hisz egy emberöltő eltelt, és ma sem halkult a gyöngyöző nevetésed.
A természet az örök szerelmed, az életed része lett.
Hány kis apró turistát a szárnyaid alatt
neveltél fel.
Ó ha eszünkbe jut a sok-sok kedves emlék, boldogok lehetnek, kik veled mindezt megélhették!
Igen, van néhány túratárs ki kezét
nem foghatod már,
De tudom ott az „örök túramezőkön” is sokat gondolnak Rád.
Köszöntünk hát Téged, s mielőtt a pezsgős dugó nagyot pukkan,
Érezd, hogy ma Dobogókőn, minden GYÖNGYVIRÁGOS szív érted dobban.
2009
Gucsekné Márkus Brigitta: A Caminon jártam…
A CAMINON JÁRTAM…
Végigjártam az El Caminot
Camino de Santiagot- a Szeretet útját
Hogyan kerültem oda ? Úgy három évvel ezelőtt hallottam először erről az útról. Volt háziorvosunk, dr. Gyöngyösi Ildikó élménybeszámolója keltette fel érdeklődésemet, aki pár
évvel ezelőtt végigjárta az út nagy részét. A későbbiekben, ha TV-ben, rádióban beszéd tárgya volt, érdeklődéssel hallgattam és egyre inkább csábított, vonzott az ismeretlen.
Mi volt ez? Egyrészt az a varázslat, ahogy meséltek róla azok akik már végig járták,
másrészt a távolság, az a 800 km , amit előttem gyalog már annyian megtettek. Kihívásnak éreztem. Ki akartam próbálni fizikai és lelki erőmet. Meg akartam győződni saját korlátaimról, be akartam bizonyítani magamnak, hogy meg tudom csinálni, képes vagyok rá.
Egy csodálatos és nagy kalandnak gondoltam.
Mi is ez az út? A keresztény világ nagy zarándok útjainak egyike a spanyolországi
Santiago de Compostelába vezető út. Én is ezt jártam végig: a Pireneusoktól vezet
Spanyolország északi részén át nyugat felé, Santiago de Compostela katedrálisáig. Szent
Jakab sírjához, aki Jeruzsálemből jött ide abból a célból, hogy a pogányok körében hírdesse
az igét. .Mivel nem járt nagy sikerrel, visszatérve Jeruzsálembe, lefejezték őt. Hívei viszszahozták tetemét Compostelába, ott lett eltemetve. Szent Jakab azóta is Spanyolország
védőszentje. Több, mint ezer éve járják ezt az utat a zarándokok.
Nagy hittel, elszántsággal és gyakorlati felkészüléssel én is nekivágtam a nagy útnak,
ami május 27-től július 01-ig tartott. Lábamon kényelmes túrabakancs, a hátamon egy l3 kg-os hátizsák – benne a legszükségesebb dolgokkal.
A kiindulóponthoz, a francia-spanyol határhoz repülővel kétszeri átszállással, majd
busszal és vonattal érkeztem. Mindez egy napot vett igénybe
A település neve St. Jean Pied de Port. Az itteni zarándokhivatalban kitöltöttek egy
zarándokútlevelet, ami végig az úton személyi igazolványként szolgált.
Másnap még csak pirkadt, amikor a világ minden részéről érkező zarándokok velem
együtt nekivágtunk a sárga nyíllal és Szent Jakab jelével, a fésüskagylóval jelzett útnak Mindenki a saját tempójával haladt és egy idő után már csak egymagában ment. Ez így volt az út végéig. Először a Pireneusokat kellett leküzdeni. Egy hágón át vezetett az út az első településre. Ez az útszakasz volt a zarándokút egyik legmeredekebb (l400 m szintkülönbség), de a leggyönyörűbb és leglátványosabb része. A fárasztó hegymenetet bőségesen kárpótolta
a Pireneusok fenséges panorámája.
Az út elkezdését sürgető érzés lecsillapodott. Egyedül voltam, csak én és a táj. Mindenre figyeltem. A lelkem könnyű volt. A rohanó mindennapjainkban annyi mindent nem
veszünk észre. Most és itt gyönyörűek voltak a felhők, az alattuk repkedő fakókeselyűk, a
hegyormon szaladgáló vadlovak. Az egyik hegyoldalon tehéncsorda, a másikon bárányok legeltek. Ameddig a szemem ellátott sokféle, ezerszínű árnyalatban pompázó vadvirágok, hegyi
liliom és írisz., bennem pedig teljes nyugalom. A természet minden rezzenése megfogott.
Csörgedező folyó, bükkfa erdő, mogyoróbokrok, és egyszer csak megérkeztem utam első zarándokszállására. Itt találkoztam először azzal a nagy szeretettel és tisztelettel, ami végig az
úton körülvette a zarándokszállásra érkező, megfáradt vándorokat. A szállások melletti templomokban mindennap misét tartottak a zarándokok tiszteletére, egyben áldásban is
részesítették őket. Minden alkalommal felolvasták, hogy ki melyik országból érkezett. Nagyon jó volt hallani a „Hungary” szót hiszen tudtam, itt és most általam lehetett megemlíteni országunkat.
A szállások 5, l0, 20 km-re vannak egymástól. Volt közöttük modern, de legtöbbjük ma is középkori épületekben, kolostorokban, templomokban, plébániákon vannak. A 4 ágyas hálóhelyiségtől a l00 ágyasig, az emeletes ágytól a matracokig. A legtöbb helyen volt melegvíz és konyha főzési lehetőséggel. Van ahol ingyen adtak vacsorát és reggelit is. Az út menti vendéglőkben elfogadható áron kínálnak zarándok menüt.
Árnyékos erdei úton mentem tovább, majd változott a táj. Kevés lett az árnyékot adó fa.
Kőgörgeteggel borított meredek lejtőn kellett leereszkedni, aztán megint fel és megint le.
A Nap tűzött, a hátizsák vágta a vállamat. A meleg nem zavart, a fizikai fájdalom ellen pedig
úgy védekeztem, hogy elképzeltem, a hátamon az egyik unokám van és ha letenném őt, baja
esnék. Egyszer csak elmúlt a fájdalom. Megint a tájra koncentrálhattam.
Később vörös talajú mezőn, szőlőstáblák és mandulás kertek mellett haladtam. A távolban hatalmas szélturbinák sorakoztak. Azután tölgyerdő és fenyvesek között mentem.
Az erdei ösvényekkel nem tudtam betelni. Folytattam utam. Órák óta sem előttem, sem utánam senki. Aztán távolból férfihangon zsoltáréneket hallottam, ami egyre közeledett. Ez abban a helyzetben és környezetben ez varázslatosnak tűnt. Egyszer csak papnövendékek kis
csapata ért utol. Egy darabig együtt haladtunk, még sokáig énekeltek. Csodálatos volt.
Többször előfordult, hogy az autópályával párhuzamosan vezetett a zarándokút. A két utat
elválasztó drótkerítésre fakéregből, ágakból készült keresztek százait helyezték A sajátomat én is odatűztem. A sok-sok kereszt között találtam olyat , amin nemzeti színű szalag volt.
Az út mentén rengeteg kőkereszt is található. A zarándokok gondolva valamire, kavicsokat
helyeznek köré.
A későbbi szakasz nagy része gyönyörűségesen széles földúton haladt, kies és lágyan
hullámzó gabonatáblák között. Pipacsmezők, vadvirágokon szálldogáló pillangók, pacsirták dala simogatta az ember lelkét. Fel sem tűnt , hogy tűz a Nap és alig találni árnyékot adó fát.
Azután megint fel kell készülni a felfelé kapaszkodásra. Amikor fogytán volt az erőm arra
gondoltam, hogy minden lépés közelebb visz a célhoz, ami egyszer felfelé tart, az utána lefelé is fog menni. Ugye milyen egyszerű?
Gyaloglásom során volt, akit beértem és volt, aki lehagyott. Sokszor órákon keresztül egyedül mentem. Egy csepp félelem sem volt bennem. Amilyen hatások érik az embert, amit
szóval el sem lehet mondani. Itt igazán érzed, hogy a természet része vagy. Kinyílik a lelked, eszedbe jut sok minden az eddigi életedből. Szállnak a gondolataid, s míg egyik lábad teszed
a másik után, azt veszed észre, hogy potyognak a könnyeid. Itt sirattam el újra a szüleimet.
Utam gyümölcsöskertek, magyal, tölgyerdő és citrusligetek között haladt tovább. Ezt követték újra a meredek emelkedők, meredek lejtők. Nagy kitartásra volt szükség. Hol az egyik térdem fájt, hol a másik, de egy percig sem jutott eszembe, hogy mit is keresek én itt,
hogy fel kéne adni. Az ilyen elcsigázott állapotban végtelennek tünt az út. Sokszor egy távoli harangszó segített. Csalogatott, mintha azt mondta volna gyere-gyere, már nincs sok hátra. Megnyugvással töltött el, hogy a bim-bam, ez a csodálatos zene egyre közelebbről hallatszik. Jó érzés volt a fák közül kilépve, vagy a hegytetőre felérve megpillantani a következő település templomtornyát. Előfordult, hogy az erős szél majdnem lefújt a hegyről. Éppen jól jött a hátizsákom nehezéknek. Míg a lejjebb, a sík területeken tűzött a nap, itt fenn fáztam, pulóvert, kendőt kellett felvenni. Lefelé menet a gördülő kövekre kellett nagyon figyelni. Volt, hogy az út eltünt a folyó medrében. A csordogáló vízből kiálló köveken lehetett csak lépkedni.
Utam mezei füvekkel és zanóttal benőtt köves hegyoldalon vezetett tovább. Úgy nézett
ki mint egy pompás sziklakert. Elértem egy alacsonyabb területet. Sokáig egy folyó mellett haladtam. Mindkét parton végig sárga liliomok virítottak.
Ahogy fogyott az út, egyre több zarándokkal lehetett találkozni, hiszen nem mindenki
ugyanonnan indult. Ha valaki ült az út szélén, a másik nem ment el úgy mellette, hogy ne
kérdezte volna meg, van-e valami gond, tud-e segíteni. Ez az egymáshoz való hozzáállás jellemezte végig az utat.
A táj megint változott. Az állattartás vált ismét jellemzővé. A keskeny ösvényen többször összefutottam tehéncsordával. Félre húzódni sem volt hely. Egyszer a teheneket hajtó néni – látva rémült tekintetem- nyugtatott, hogy nem kell félni, pedig a tehén hasa súrolta a hátamat.
Az utolsó szakaszt gyönyörű eukaliptusz és tölgyerdőn áthaladva kellett megtenni.
Három napig egyfolytában szakadt az eső, de az ember olyan eufórikus állapotban volt,
hogy az sem számított. Inkább élveztem a friss erdő illatát. Ezen a szakaszon már sokszor fájt a lábam, de tudtam erős vagyok, ha kell féllábon, a hátizsákomat a földön húzva is célba érek. Tudom, ez az erő hajtott mindenkit mást is végig az úton. Reggel alig vártuk az indulást. Napközben testünk és lelkünk mintha külön járt volna.
A napi 28-30 km megtétele után fáradtan, elcsigázva értünk be a szállásra.
Abban a pillanatban úgy éreztük, nincs tovább. Aztán előkerültek a különböző lábgyógyászati kellékek, amit szívesen felajánlottunk másoknak is. Egymás lábmasszőreivé
váltunk. Erőnk kezdett visszatérni. Szükség is volt rá, hiszen mosni kellett, be kellett vásárolni, és még a településen is szerettünk volna körül nézni. A közös vacsora szinte egy
kis szeánsz volt. Aztán elvonultunk aludni. Nem volt érdekes, hogy l00-an húzzuk a lóbört egy körletben. Láss csodát, még csak pirkadt, de mi már kipihenve, készen álltunk az indulásra. Nem számított, hogy fent vannak a térd- és bokavédők, gumiharisnyák. Láttam olyan zarándokokat is, akiknek mind a tíz ujja, a sarka, a talpa a vérhólyagok miatt be volt ragasztva, de ment. Hívta őt is az „Út”.
Végig menve az úton, nem csak a táj ejti rabul az embert, hanem a sok-sok település hangulata, amin áthalad. Érintettem majorokat, ahol már csak az állattartással foglalkozók élnek, egy-két család. Iható víz nincs. Az állatoknak a csörgedező patakokból, forrásokból nyerik a vizet. Voltak apró, kihalt falvak, vályogból épült düledező házakkal. Aminek csonka templomtornyain gólyák raktak fészkeket. Szinte csak az a család lakta, aki a zarándokszállást és a mellette lévő bárt működtette.
Az ott élő többi ember is itt tudta megvenni a legszükségesebb dolgokat. Sokszor tapasztaltam, hogy külön-külön kis furgonok hozták palackokban az ívóvizet, amit a házak ajtajába tettek le. A pékárút is így kapták meg. Mozgóárus hozta a gyümölcs- és zöldségféléket is. Sok olyan település is volt, ami a régmúltját őrízte- középkori templomokkal, kolostorokkal, macskaköves utakkal. Gyönyörű, többszáz éves hidakon
mentem keresztül. Jártam csodálatos nagyvárosokban, ahol múlt és jelen együtt volt.
Hatalmas katedrálisokat, várakat, palotákat, múzeumokat, szobrokat csodálhattam meg. Betekinthettem a modern városrészek nyüzsgő életébe. Bármerre is jártam, mindenhol a spanyolok barátságosságával, segítőkészségével találkoztam. Tisztelettel voltak a zarándokok iránt.
Mielőtt beértem volna Santiago de Compostelába, fel kellett gyalogolnom egy hegyre. A zarándokok erről a helyről pillantották meg először a katedrális tornyait.
Innen ered a hely neve: az öröm hegye. Boldog voltam. Habár alig tudtam már menni a lábfájásom miatt, sántikálva szaladtam lefelé. Egyszer csak beértem a városi forgalomba, majd a gyönyörű középkori óvárosba. A macskaköveken lépkedve elértem a katedrálishoz. A lépcsőjén térdre rogytam és csak sírtam-sírtam. Mit éreztem? Arra nincs szó, de talán egy: „Hála”. Az eufóriából ocsudva beléptem a katedrálisba. Odabent is nagy volt a zsúfoltság. Zarándokok és turisták sokasága várta a l2 órakor kezdődő, a tiszteletünkre tartandó misét. Mielőtt elkezdődött volna, végig csináltam a zarándokok idő koptatta rituáléját. Az apostolt átölelve hálát mondtam, hogy épségben megérkeztem, hogy az út végéig kitartott testi és lelki erőm.
A katedrálisban körülnézve nagyon sok ismeretlen ismerőssel találkoztam. Átöleltük
egymást, örültünk a másik sikerének. Aki ott volt, mindenki győzött. Igen: megcsináltuk. Nekem 30 nap alatt sikerült.
A mise után felkerestem a zarándokhivatalt, ahol a zarándokok útlevelét felmutatva_ amibe a településeken áthaladva sok-sok pecsétet szereztem igazolván azt, hogy ott jártam – elismerésként oklevelet állítottak ki részemre.
Santiago gyönyörű végpontja az útnak. A katedrálison kívül még számtalan műemlékkel
büszkélkedhet.
Még volt időm, így Santiagoból Finisterrébe, a világ végére is elmentem. Ez az egykor ismert világ utolsó pontja nyugaton, egy földnyelven, ahonnan már csak a Nap megy tovább, alábukva az óceán hullámaiban. Megfoghattam a 0 km követ. A zarándokoknak itt is van egy rituáléja. A világítótorony lábánál el kellett égetni valamit, amit az Úton magán viselt, vagy magával hozott. Én is így tettem. Utam végén nem volt más dolgom, mint ülni egy kősziklán az óceán partján és nézni, ahogy a Napot elnyeli a víz. A szeretteimre gondoltam. Értük fohászkodtam. Felejthetetlen élmény volt. Hálás vagyok a csodákért, amiben utam során részesülhettem.
Másoknak bíztatásként üzenem, amire az Út tanított:
Egy ezermérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik.
Bármit képes vagy megtenni, vagy álmodni azt, hogy képes vagy: kezdd el. A bátorság különleges erő, varázslat rejtőzik benne.
Kalandom véget ért. Hazafelé jövet még 2 napot töltöttem Madridban.
Itthon kis családom és rokonaim nagy-nagy szeretettel fogadtak. Nekik is hálásan köszönök mindent.
Mindenkinek, aki elolvasta beszámolómat:
Buen Camino!
Gucsekné Márkus Brigitta
2009. augusztus 31-én.